ENGLISH











Hírek
5K-s írások a Literán
Megosztás

Netnapló

2013. 05. 22

A Litera irodalmi portálon május 20-tól 26-ig az 5K Íróiskola hallgatói írják a netnaplót.


Az írások ide kattintva olvashatók! 


















Dél


Korán kezdődött a nap. Éjfél után az asztalnál ültünk, mindenkinek a homlokán egy felnyálazott cetli, azon valami híres ember neve. Ezt kellett kitalálni. A híres emberek után folytatásos történet írásába kezdtünk, de mindez csak rávezető volt a rögtönzött, hajnali jógabemutatóhoz.
Az 5K íróiskola kihelyezett óráját tartottuk Kisorosziban, Kiss Noémi tanárnőnk telkén. Ősszel többen voltunk, most csak a fele csapat jött össze. Anna, Bea, Peti és jómagam.

Két óra volt, amikor lefeküdtem. Nem tudtam elaludni, Peti és Bea folyamatosan hangosan beszéltek, röhögtek. Fölkeltem, próbáltam olvasni. Peti valamit nagyon magyarázott:
- Tudod, Bea, a szentlélek az olyan, mint a pitbull. Ha megfog, nem ereszt!
Na ja, már pünkösd van.
Elsőként ébredtem negyed tízkor. Szeretek máshol aludni, szeretem máshol kezdeni a napot. A törülközőmet kerestem a zuhanyozáshoz. Meg is találtam a kertben, szétázva. Az eső elől a többiekét valaki bemenekítette a verandára, az enyém kimaradt. Az egyik pólómba törülköztem. Kávé nem volt, készíteni kellett volna, de nem akartam senkit felverni. Hihetetlen béke és nyugalom volt az utcákon. A kis köz, ahol Noémiék háza áll, meg kifejezetten délszaki, olyan, mintha a Balaton-felvidéken lenne.
Kiültem a kávémmal, a kocsma teraszára. Helyi fiatalok ugratták az idősebb spicces vendégeket. Idilli volt a hangulat, de tényleg, kifejezetten. Megszólalt a telefonom, egy barátom hívott, és azonnal belekezdett az álmába. Egy olyan világot álmodott, ahol ezentúl minden zenekar, csak régebben megírt dalszövegeket énekelhetett. Senki nem írt már új szöveget, kizárólag régieket használtak, de azt is úgy, hogy minden sor más együttestől legyen. Visszafele az egyik ház falán, hatalmas betűkkel fújt, piros Bizottság-feliratot láttam. A reggeli alatt össze is raktam a fejemben egy új Bizottság-szöveget. Én még nem voltam olyan elvetemült, mint a barátom az álmában. Csak egy zenekar számszövegeiből dolgoztam, de mindegyik sor más dalból származott:

"Nem bírom a gyűrődést, nem bírom a gyűrődést
Használtak lettünk drágám
A combom, a szívem, a nyálmirigyem
Na ne na ne na ne na ne hülyéskedj velem"

Tegnap a sziget csúcsánál sétáltunk, fürödtünk. A spiccet teljesen elöntötte a Duna. Mára a Nagyrétet irányoztuk elő. Kisoroszinak a központja a Hősök tere. Egy mérhetetlen hosszú, keskeny libalegelő, szobrokkal, fa játszótérrel, a művelődési házzal, a könyvtárral és a volt indián múzeummal. Kerestem a kiállítást, nem találtam. Helyette egy kézzel írt papírfecni volt kitűzve a hirdetőtáblára:
A "Baktay Erwin Indián - Cowboy Múzeum" VÉGLEG elköltözött Dunaharasztiba, B. E. szülővárosába.
A Hősök tere végéből már látszik a Nagyrét. Érintetlen. Egy földút vezet rajta. Baloldalt a Börzsöny, jobbra a Pilis, hátad mögött a visegrádi vár. Kimentünk a partra. Szemben Verőce, távolról is nyüzsög. Kisoroszi mediterrán, lassú. Nem belesüppedős, beleragadós, egyszerűen csak dél. Egy déli szeglet északon. Ősszel is erre jártunk, csak most eltévesztettük a nyárfasort, és eggyel beljebb haladtunk. Minden nagyképűség nélkül mondom, hogy Paál László erdei festményeibe léptünk. Egy ipari építménynél kötöttünk ki. Csápos kút. Rengeteg ilyen van a szigeten. Ezek biztosítják Budapest ivóvízkészletét. Úgy néznek ki, mint egy kétszintes Bauhaus nyaraló.
Délután ötkor ebédeltünk. Ugyanazt ettük, mint tegnap vacsorára, gombapörköltet. Most még jobb volt. A kocsiban Nick Cave szólt. Bámultunk ki az ablakon. Beindult az autós mozi. Egymást túllicitálva kiabáltunk, dicsértük a tájat. Tahitótfalunál átkeltünk a hídon, dél mögöttünk maradt.
 
Uhrin Csaba


Mi ez az izé már megint

Délelőtt A Nürnbergi mesterdalnokok-at próbáltuk, és miközben kimeredt szemmel bámultam a vastag kottát, és húztam-vontam a vonót, hogy százból legalább negyven hang jó helyen, jó időben szólaljon meg, eszembe jutott a pünkösd hétfő, amikor is a Kemence környéki erdőkben jártam. Faluszél, csupa akác, tájidegen fa, nem őshonos, megvetendő. Másfelől viszont zöld, enyhe szellőben susog és éppen most virágzik, illatozik. Május második fele, a flóra és fauna teljes erővel üzemel. Forognak a kerekek. Természetesen madárénekek hallatszanak mindenfelől, hisz párzási időszak van, már majdnem minden faj beállt a futószalag mellé. Valamint minden rendű és rangú színes virág használja hajlongásra a szél energiáját. Őz ugrik át a dűlőúton. Lenz, kikelet.
A próbára a zajos metrón és a lepusztult kilences buszon utaztam kedélytelen polgártársak között, akiktől vagy félni kell, vagy ők félnek tőled – ez is egy opció –, és ahogy rázkódtam a huzatban és porban, a kottát lapozgatva, rájöttem, hogy a mai nagyvárosi embernek Wagner ma már alig mond valamit. Ki érti ma már, mit énekel Stolzingi Walter? A tavasz egyenlő a szerelemmel? Mi ez a szentimentális őrület ezekkel a elaggott, divatjamúlt dolgokkal, mint madárdal, megújulás?
A városban csak a hőmérséklet emelkedik, és a fényviszonyok változnak. A házaknak nincs lombjuk, ami lehullna és kihajtana, az autók nem párosodnak, kis autók nem jönnek világra. Egy-egy eltévedt, jobb sorsra érdemes feketerigó fütyülgeti csak gátlásosan párhívogató hangsorait március utolsó napjaitól június első napjaiig. Egyéb semmi, csak az autók együgyű lármája.

Miközben ezen gondolkodtam, már tudtam, hogy délután – életemben először – bringával fogok bemenni a Kálvin térre, előtte pedig a Dagályba. Nem csak az uszodában fogom energizálni magam, hanem a díszkővel kirakott kerékpár-utakon is. A város biciklizésre termett és a mozgás fontos a szellemi foglalkozásúak számára.
Otthon azon tűnődtem, hogy két kilométer leúszása után – ez az adagom – vajon fogom-e fizikailag bírni a tekerést az ismeretlen utakon. Sem edzett sem tapasztalt biciklista nem vagyok. Ezért – noha tisztában vagyok vele, hogy úszni éhgyomorra kell – ettem egy keveset. És mivel én nem brüggölök, hanem gyorsúszásban szelem a habokat, a koldus-ebédnek meg lett a hatása: a nyolcadik hossz tájékán a táplálék egy része megpróbált a nyelőcsövömön fordított irányba közlekedni. Legyűrtem ezt a nehézséget, ám később újra megismétlődött az eset. És ekkor feladtam. A kerek egy kilométert azért teljesítettem, de aztán a rosszul végzett munka örömtelenségével kikászálódtam a medencéből.
Aztán tekertem az számomra még ismeretlen kerékpárutakon. Féltem, hogy eltévedek a házak dzsungelében, és ezért nem fogok beérni időre az 5K-ba.
Egy a piros lámpánál azonban váratlanul unokaöcsém gurult mellém, gyakorlott biciklista. Hallottam, hogy már három hónapja szakított szerelmével, és szinte kedélybeteg. Megkértem, hogy mutassa az utat, mert tudtam, hogy egy irányba megyünk. És ő végigvezetett a szküllák és karübdiszek között, azon a részen is szerencsésen átjutottunk, ahol az úttesten kell haladni. Közben kitaláltam, hogy szerzek neki szakmai jegyet. A Kálvin téren megálltunk, mert megnéztem a noteszomba, mikor lesznek Mesterdalnok-előadások. Hallgassad csak Walter dalát, gondoltam. Kiáltott a tavasz az erdőn: kezdjétek el, kezdjétek el!
Hátha mégis érvényes a poros utcák fáradt lakóinak Wagner. És a fiú újra kezdi. Dixit.

Büki Mátyás
 

Gyökér

Az úgy történt, hogy nagyjából két hete apró szemcséjű fehér kőmorzsa távozott a számból, mikor mostam a fogam, pedig, bár volt egy-két igen étvágygerjesztő kvarckristály a hegyek között, ellenálltam a kísértésnek és egyikbe sem haraptam bele. Naívan arra gondoltam, hogy megint köszönés nélkül távozott egy tömésem, viszont volt még legyalogolnivalóm rendesen, egy kiesett tömés miatt az ember nem hagyja abba a Caminót, úgyhogy egy tíz perces konzultációt tartottam az egyik majdnem fogorvos ismerőssel, aki a ha nem fáj mossad és ne rágjál azon az oldalon, de kibír az még annyit, míg hazaérsz tanácsot adta.
Ma délelőtt viszont kiderült, hogy azok az apró darabok fogmosás előtt még a fogam részét képezték, ami a sikálástól beszakadt (persze előtte szépen csendesen szuvasodott) és a fogorvos két hujjujuj között a tudtomra adta, ezzel azonnal csinálni kell valamit, az a valami pedig gyökérkezelés lesz. Nagyjából egynegyed másodpercet vett igénybe, míg felfogtam, mit is hallok és másik negyed másodpercet, amíg az arcomra kiült az teljes rémület, miközben ujjaim rákulcsolódtak a szék karfáira, csak hogy a veszély legkisebb jelére kitépjem őket a helyükről és a támadóra rontsak. Az orvos rutinos volt, nem mozdult, így egy kicsit lazult a szorítás és lépésről lépésre elmesélte, mi fog történni a következő egy órában. Ez elég jól elterelte a figyelmem, így mikorra az érzéstelenítő injekciót kaptam, már nem állt szándékomban a karfával agyoncsapni.
Körülbelül egy órával később elmondhattam (bár senki sem értette mit mondok, mivel a fél arcom és a nyelvem is tökéletesen el volt zsibbadva), hogy túl vagyok életem első gyökérkezelésén, tűt dugtak a fogamba, belülről reszelték, feltöltötték némi gyulladásgátló krémmel, van egy átmeneti tömésem, lesz gyökértömésem, meg rendes tömésem is.
Az is kiderült, hogy fogam és a gyökércsatornám is extra hosszú, egészen pontosan 23 mm, ehhez természetesen új csajozós szövegem is jár, avagy Kávéztál már olyan emberrel, akinek az átlagosnál 15 % hosszabb (kisebb hatásszünet) a foggyökércsatornája?
Némi kellemetlenséget fog okozni, hogy a következő egy hétben nem kapom meg a hőn áhított gyökértömésem, mert a cég szerint, ahol dolgozom, sürgősen bele kell lógatnom a lábam a Csendes-óceánba és ha már ott vagyok akkor áztassam is legalább egy hétig. A fogorvos azt tanácsolta, öblögessek valamivel, mert bár “befedte” a fogat cementtel, mégiscsak van benne egy két centi mély lyuk, ami az aljáig ér. Először híg trágyalére gondoltam, de messzire kéne menni érte, a szájszagom se lenne túl szalonképes, úgyhogy maradt a két éve kapott promóciós szájvíz, amiből még van 15 bontatlan üveggel, Osztogatták az irodaház előtt és valamilyen általam sem ismert okból végül az összes az én polcomon kötött ki. Az új kollégák általában csodálkozva nézik és valószínűleg úgy jegyeznek meg az első héten, hogy a szájvizes srác, szerencsére rákérdezni sosem szoktak, nem nagyon tudok épkézláb magyarázatot adni a jelenségre.
A szájvízzel nincs sok gond, azon kívül, hogy a 30 másodperc alatt, amíg öblögetni kéne vele, az ízlelőbimbóim feltöltődnek mentollal és következő két-három órában teljesen mindegy mit veszek a számba, az mentolízűvé változik. A második, szintén nem annyira kellemes dolog, hogy úgy tíz másodperc után az az érzésem, ha nem vagyok elég gyors és köpöm ki a számban lévő fehéren izzó fémolvadékot, az egyszerűen átégeti az arcom és kicsorog a lyukakon. Az utolsó, talán legkellemetlenebb és meglehetősen hosszútávú hatása a nyáltermelés fokozása. Még két órával az öblögetés után is az az érzésem, ha nyitva tartanám a szám, az a kínai éttermekben gyakran látható minivízeséssé alakulna, vízforgató sem kell hozzá, az utánpótlás órákig biztosított. Ráadásul látványos is lenne, mert neonkéken világító vízeséssel ritkán találkozik az ember.
Két hét múlva viszont végre megtapasztalhatom, milyen, amikor a gyökértelen fogam feltöltik cementtel, remélhetőleg ezt nem kell majd óránként locsolni, mint a friss betont.

Ónodi Lóri

Szakmailag jeles

A második és a harmadik ébresztő között van 5 percem átgondolni, hogy fontos-e az a futás. Nem, azt hiszem nem fontos, majd holnap, meg különben is, biciklizek eleget, és lépcsőzni is szoktam, amikor nem működik a lift. Döbbenetesen jól érvelek így reggelente. Meg is győzöm magam, és visszaalszom még egy órácskát.
Nagyjából egy hónapja már a suliba is bringával járok. Meg tudnám mondani a pontos dátumot, a büntetést befizető bizonylat egy fesztivál szórólapja meg egy színházjegy között kapott helyet a szobám falán. Tandori nem hagyta, hogy figyeljem az ellenőröket.
A biciklin se olvasni, se zenét hallgatni. Viszont kárpótol a látvány, a szabadság, a mozgás öröme - amiről hajnalban olyan csúnyán megfeledkeztem. A suli elég messze van, de ha lassan tekerek, nem izzadok meg. Másfél-két óra biciklizés után viszont mindenképp’ úgy járok a talajon, mint aki becsinált. Szerdánként körülményes egy kicsit, mert nagy a csomagom. Szerdán zeneóra van, és a hangszeremet is viszem magammal. A mérete valahol a gitár és a hegedű között lehet, nem vészes a súlya, de azért nem könnyű elhelyezni. Ma nem szerda van, csütörtök, mégis a hátamon a csomag. Munka után az önkormányzathoz megyek, engedély kéne az utcazenéléshez.
Azért jó, hogy nem olvashatok tekerés közben. Nézhetem a helyes biciklisfiúkat, és van időm koncentrálni az óráimra is. Az első például torna. Focizni biztosan fogunk. Késésben vagyok, de nem vágok át a parkon, ahogy mások. Egymás lábnyomába lép itt mindenki, mint abban a történetben, amelyikben a vezetők csak akkor engedték lebetonoztatni az új város utcáit, amikor az emberek már jól kitaposták az ösvényeket, ne kövezzenek feleslegesen. Jajj annak, aki más utakon jár!
Szemből kerülök a suli elé, messziről is jól látszik a latin felirat a homlokzaton: sapere aude, az én olvasatomban: csatlakozz egy veszélyes és veszélyeztetett fajtához! Az épület előtt már csak a gondos szülők egy kisebb csoportja. Kitűnő alkalom megbeszélni, ki a legjobb tanár a suliban. Ma csak 3 órám van, a többin helyettesítenek, hogy el tudjak menni a meghallgatásra. „Leadom az anyagot”, a tanáriból kifelé jövet meg vetek egy pillantást az új, az államosítás utáni harmadik fénymásolóra. Szép szürke. Fogadást kötünk a kollégámmal, hogy hány hétig marad. Leszaladok a lépcsőn, és már pattanok is fel a járgányomra, szelem a kilómétereket.
A hivatalban sokan várunk, a többiek árusítani adtak be kérelmet, csak egy zenész van rajtam kívül. Engem a végére hagynak, akkorra már nem is izgulok. Bemegyek a bizottság elé, 5 főt írtak a papíron, de a tárgyalóban 5-ször annyian vannak, esznek, isznak. Elkezdek játszani. Nem nézek föl, de pár taktus után hallom, hogy leállítanak. „Szakmailag rendben” talál a vájtfülű társaság, csak a hely nem jó, ahová kértem, az sajnálat, telítve van. Ajánlatot is kapok, egy másik placcon régebben volt egy népzenész, de már meghalt, vegyem át a helyét.
Holnap majd újabb kérelmet adok be, ma meg megnézem, hová tegyem a kis ikszet a térképen, amit csatolok az anyaghoz.
Mire kiérek a térre, megint felszabadult vagyok, szétnézek, körben éttermek. Ahhoz közel állok meg, amelyikből nem szól zene. Leheveredek a földre, és játszani kezdek. Gyűlnek az emberek, mosolyognak, érdeklődnek. Ütemesen csörög az apró, ma pazar vacsorám lesz.

Zádori Beáta


Veronika gyöngyélete

„Veronika, der Spargel wächst.” Hogy mindig az ilyen hülye dalok másznak az ember fülébe! Jó, azért nem vagyok teljesen ártatlan a dologban. Egyesek tudni vélnek megváltó trükköket a spárga tisztítására, én azonban tegnap este a járt utat választottam, így sűrű káromkodások közepette hámoztam, nyúztam, szálaztam a spárgát, hogy majd megfuttatom a vajon, és ezt hozom be magammal ma ebédre. És egyszer csak rázendítettem nagy meggondolatlanul, de rendkívül professzionálisan erre a pajzán nótára, amivel – minek tagadjam - 2007-ben egy tübingeni egyetemi kórussal még fel is léptem.

„Ezt azonnal hagyd abba!” – szólt rám a kollégám az irodában, majd rögtön hozzátette, hogy azért örül, hogy ma én vagyok az irodaszolgálatos, mert a jelenlétem mind mentálisan, mind mentálhigiénésen jó hatással van rá. És mert már nem énekeltem a Veronikát, rögtön kihasználta az alkalmat, hogy belekezdjen A jó lovas katonába. De aztán befutottak az ügyfeleim, és vége szakadt a gyöngyéletnek.
Munka után bementem befizetni a telefonszámlámat és a mobilnetet. Andor – olvastam a férfi ingén, aki engem mint ügyfelét kezelt – miután elkérte a személyi igazolványomat és közölte, hogy egy nappal a határidő után fizetek, váratlanul megkérdezte, hogy szoktam-e fényképezni, és mintha meg sem hallotta volna a válaszomat, miszerint nem nagyon, egy laza mozdulattal előrántott a pult alól egy fényképezőgépet. Érintő képernyős, mondta, és képzeljem, fehér színben is tartanak, s hogy én ezt ingyen megkaphatom. Már javában magyarázta, milyen nagyszerű lesz nekem, ha a magaménak tudhatom ezt a csodálatos apparátust, amely fehér színben is hozzáférhető az olyan ügyfelek számára, mint én, amikor közbeszóltam, hogy jó-jó, de mit kell nekem ezért tennem. Tízhónapnyi hűséget kért tőlem Andor, és már rántotta is elő a lepedőket, hogy hűségemnek látható jeleit és pecsétjeit előkészítse. Én közben azon gondolkoztam, vajon drágítani akarják a percdíjakat, vagy netán egyik konkurencia tervez valami nagyon jó szolgáltatási csomaggal előrukkolni, s ezért leplezik ezzel a fényképezőgéppel a félelmüket, hogy átpártolok, egy ilyen ügyfél, mint én, a konkurenciához. Tízhónapnyi hűséghez azért nálam ennél több kell, köszöntem el Andortól és a fényképezőgéptől, bármilyen színű legyen is.
Fényképezőgép nélkül ugyan, de este folytatódott a gyöngyélet. Itt van Ilka, a barátnőm, és ma együtt vacsorázunk néhányan Nóráéknál. Odafele a biciklin nem kínzom magam tovább, és jól kiüvöltöm magam Veronikából. Hihetetlen, bármerre is megyek, mindig velem fúj szembe a szél. Most a bicikliúton komótosan gyalogol előttem négy lány. A csípőjük mozgásából látszik, hogy tudják, ami a világszerte hírlik, miszerint a magyar lányok a legszebbek a világon. Ahogy kerülgetem őket, eszembe jut, hogy egy éve én is magyar állampolgár lettem, így különösebb erőfeszítés vagy plasztikai beavatkozás nélkül, pusztán megboldogult nagyanyám születési anyakönyvének felmutatásával én is a világ legszebb női közül való lettem. Ettől jó kedvem lesz, és már nem is akarom elütni őket.
Váratlanul megfordul a szél, suhanok, és a parlament mögött a keleti égen előbukkan a nagy sárga Hold. Megérkezem. A barátság az a hely, ahol felfüggesztődnek a társadalmi konvenciók. Ahol a szeretet működik, és fölöslegesek a szabályok. Súlytalan állapot és biztos hátország. Bakizni ugyan lehet, de a dolgokat végérvényesen elrontani nem. Amikor hazaérek, a postafiókomban ott vár egy barátnőm levele. Azt írja, belefogalmazott egy beadandójába arról, hogy bármely kapcsolat, amely sebet gyógyít, terápiás jellegűnek minősül. Azt mondtam, írja, hogy a szavak még a legszorosabbnak tetsző kapcsolatokban is mintha függönyt vonnának két ember közé, elterelik a figyelmet és elkendőzik a valót. Épp spárgát vacsoráztunk aznap is, és arról beszéltünk, hogy a székelyek nem. Egy házaspár ül a lócán, kezdtem. Az asszony a férjét kérdezi, szeretsz-e még, sosem mondod. Mire a férj: egyszer megmondtam, ha változás lesz, szólok. Kikapcsolom a gépet, elalszom. Andorral álmodok, a Veronikát énekeli, én pedig megörökítem a terápiás fényképezőapparátussal.

Adorjáni Anna


A túravezető

Most jöttem meg Nagybörzsönyből. A ruhákat már bevágtam a gépbe, mindjárt lezuhanyozok és főzök egy kávét. Reggel még nem gondoltam, hogy ezt a napot ilyen simán megúszom. Szeretek túrázni, de sosem vezettem még céges kirándulást.
Balázs a kocsiban mondta, hogy több, mint harmincan jönnek, sokan kisgyerekkel és a többségük nem szokott kirándulni. Ezért előre megyünk, megnézzük mekkora a sár, leellenőrizzük a gázlókat, ha kell, követ hordunk. Vagyis berendezzük az erdőt, gondoltam. Átalakítjuk, hogy biztonságos legyen, és ne olyan, mint amilyen egyébként szokott. Elmagyarázzuk a kullancsoknak meg a veszett rókáknak, hogy akik most jönnek, amúgy nem szoktak, úgyhogy csak ehhez mérten. Na jó, ez itt nagyon erőltetett. Fáradt vagyok, túlpörög az agyam. Majd a kávé.
Tegnap éjjel kettőig voltam fenn, egy képet kerestem, és ma hatkor keltem. Az arcom leégett, a homlokom lüktet, hozzáérek, kiráz a hideg. Mégis: bevillan, ahogy magyarázok egy vaddisznónak, hogy majd akkor legyen szíves.

Valójában nem láttunk semmilyen állatot, csak pár bogár küszködött a fűben. Balázs ment elöl, én hátul zártam a sort, megvártam mindenkit, nehogy eltévedjenek. Egy anyuka a növényhatározóból részletesen elmagyarázta a kisfiának, hogy melyik növény a nadragulya, és hogy a bogyója milyen nagyon mérgező.
A Nagyirtáspuszta volt a célunk, hamar fölértünk. Van ott egy fogadó, ahonnan kinézik a bakancsos turistákat. Pár éve, kora tavasszal, sárosan, átázva alig akartak beengedni. Nem értettem, hogy az erdő közepén, a turistautak metszéspontjában mégis mire számítanak? Aztán beparkolt egy Mercedes, előbújt belőle egy bundás nő aranyszín tűsarkúban, és bekiabált a pincérnek, hogy a latyak miatt legyen már szíves. Most inkább be se mentem.
A kisvasúttal akartunk visszajönni, az indulásig volt még időnk bőven. Úgy döntöttünk, hogy felmegyünk a Nagy-Sas-hegyre, és akinek kedve van, jöjjön. Útközben végig az a fotó járt az eszemben, amit tegnap éjjel kerestem. Még Emőke készítette tavaly, és ez az egyetlen portré rólam, amit szeretek, de a negatívja sehol. Őt hiába kérdeztem. Szerinte engem nem lehet fotózni, mert folyton grimaszolok és az, amit keresek, nincs is, talán rosszul emlékszem. Pedig én azt szerettem volna ide a Literára, nem ezt a sárga ingeset. Ezt már unom. Ezt küldözgettem az önéletrajzommal, amíg munkát kerestem. Az erdőben menet bűntudatot éreztem a grimaszaim miatt. Elrontom mások törekvését, hogy jó képet készítsenek rólam.
A Nagy-Sasról átmentünk még a Kis-Sasra. A szúrós kökénybokrok között az előttem kapaszkodó nő megkérdezte, hogy sok túrát vezetek-e? Mondtam neki, hogy alkalmi a dolog, de szeretek kirándulni. Azt mondta, hogy már alig bírja, teljesen elfáradt, de tetszik neki. Megkérdezte, hogy milyen állatok laknak itt a hegyekben? Van-e medve? Mondtam, az nincs, csak vaddisznók, de szóltunk nekik.
Mire visszaértünk, csöpörögni kezdett. Fölszálltunk a kisvonatra, és fél óra alatt lent is voltunk Nagybörzsönyben. Megköszönték a kirándulást, a csoport szétszéledt. Balázzsal még vettünk házi sajtot, kolbászt meg szalonnát. Szlovákia felé jöttünk haza, arra rövidebb. Párkánynál a nap pont az esztergomi bazilikát sütötte.
Még a Kis-Sason szedtem egy csokor virágot Emőkének. Megyek, és vázába teszem. Biztos, ami biztos.

Gueth Péter



Után

Teljesen szokványos vasárnap reggelre ébredtem, épp ez volt benne a jó. Büntetlenül visszaaludhattam háromszor is, nem késtem el sehonnan. Rég volt már ilyen. Egy hétköznapi vasárnap, családi ebéddel otthon, anyukámnál. Meg sem merem számolni, hány órát aludtam összesen a hétvégén, olyan sokat. Ha mégis rászánom magam, mentségemre legyen mondva, a heti átlagot tekintve még így is napi hét óra jönne ki. A reggeli kávéval a kezemben ébredek rá arra, hogy sok takarítanivaló vár rám a napokban, bármerre nézek, kupi, kosz mindenütt. A bőröndömet még ki sem pakoltam teljesen, pedig már hétfő éjjel hazaérkeztünk Spanyolországból a cserediákokkal. A hét is ennek jegyében, vagyis ennek böjtjében telt. Kedden az asztalomon várt a sok javítanivaló érettségi dolgozat, mellette halomban az órai munka, amit kitaláltam a helyettesítésekre.
Ma reggel végre nekiláttam rendet rakni, helyet kerestem az új szerzeményeknek, köztük a Murcia térképes bögrének, az innen-onnan összeszedegetett prospektusoknak és a merített papírlapnak, amit egy múzeumpedagógiai foglalkozáson készítettünk. A caravacai kecskesajtot, a chorizót, a serranói sonkát, a turrónt és a murciai bort viszont kipakoltam a hűtőből, nehogy elfelejtsem elvinni a családi ebédre. Odakészítettem a fényképezőgépet is, a képeket még meg sem mutattam senkinek.
Közel egy hét távlatából nem könnyű élménybeszámolót tartani, az első hév elszállt, már nem jönnek önkéntelenül a szavak, és az első elmesélés sem lendít át a nehézségeken, mert még nem volt olyan, csak legfeljebb részben. Egy kis gép kattog az agyamban, mint valami szélmalom, őrli meg az élményeket, de csak ha rákap a szél, különben visszatartja őket valami, túlkontrollálom magam. A képek sem segítenek sokáig, mert ügyetlenül jelöltem ki őket, mikor áthúztam a mappából a fotótárba, ezért össze-vissza bukkan fel hol Cartagena, hol Cehegin, hol pedig Murcia vagy Caravaca.
Az is akadályoz a mesélésben, hogy most a szokásostól eltérően a legtöbb kép nem a tájról, épületekről készült, hanem a diákokról. Ezekből elképesztő mennyiség van, hamar elunja a családom a nézegetést, nem is csodálom. A sok beállított csoportkép mellett ott vannak a kísérleteim arra, hogy spontán fotót készítsek róluk, elcsípjek valami jó pillanatot, amikor végre nem a betanult bájmosolyukon néznek a diákok a kamerába. Észre is vették ezt, és nehezteltek rám emiatt, de hamar megtanulták, hogyan cselezzék ki galád próbálkozásaimat, és mire fáziskéséssel elkattant a film, ők hihetetlen arányérzékkel rendeződtek el a térben fél karéjban, és vették fel a fotóarcukat.

A megkésettségnek ez az ismerős élménye vesz rajtam erőt akkor is, mikor a középkori kis spanyol hegyi falvakat nézegetjük a fotókon. Igazi Don Quijote-kalandokba illő helyeken jártunk. A bázishelyen, Ceheginben, múlt vasárnap szent Izidort ünnepelték, misével, körmenettel, tánccal, élő zenével. Madridi szent Izidor a földművesek védőszentje, virággal áldoznak neki ilyenkor, hogy jó termés legyen. Ez egy élő ünnep élő hagyományokkal, a fiatalok népviseletbe öltözve buliznak a parkban és részegednek le.

Talán képmutatás ez az ünnepség, mint ahogy az esküvővel felérő elsőáldozás is az, ami ott mindenkire nézve kötelező, vagy a bikaviadal és a caravacai szent kereszt követése a körmeneten. Mégis ismerős alapélmény ez, és hiányzik, ha nincs.
Mire visszaérek Pestre, már megy le a nap. Szépek a fények ilyenkor, itt-ott kibukkan a házak közül egy sárgás fénycsík, éles megvilágításba helyezve ezzel a szemközti ház falát. Boltba szaladok, mielőtt még bezár. A villamosmegállóban visszafele már sötét van, de a villamos napnyugat felől jön, figyelem, mikor érkezik. A nyugati ég alja most világos alagút, még éjszakára is marad belőle valami.

Nagy Kinga