ENGLISH











Hírek
Karácsonyi történetek pályázat
Megosztás

Díjazott alkotások

2013. 01. 21

A helyezettek írásai


I. Kategória 

1. helyezett
Zarka Boglárka: A feledékeny Mikulás (Homoktövis Általános Iskola, Budapest)

Egyszer volt, hol nem volt, egy távoli országban, a magas hófödte hegyek között, egy picike falu, Mikulásfalva. Emberi szem még soha nem láthatta ezt a helyet. Lakói nem akárkik voltak! Hegyes fülű, apró lények, akik nagyon szerettek játékokat készíteni. Tették mindezt a nagy, fehérszakállú, piros ruhás irányításával. Ugye már mindenki kitalálta, hogy kik lehetnek ők? Úgy bizony, a Mikulás és szorgos kis segédei, a manók Mikulásfalva lakói. Egész évben azon szorgoskodnak, hogy december hatodikán minden kisgyermeknek örömet okozzanak, és a kívánságaik teljesüljenek.Na, szóval már nagyon-nagyon régóta éldegéltek itt Télanyóval együtt és a mindennapjaik a megszokott rend szerint teltek el. Mikulás minden reggel kifésülte a szakállát, feltette okuláréját, piros sapkáját a fejébe nyomta, majd legkedvesebb segítőivel,Rén Rudolffal, Hóember Szilveszterrel, és két kis manóval, Szán Csengővel és Hó Pihével együtt elfogyasztották fenséges reggelijüket, melyet Télanyó készített nekik. A forró kakaó és gyömbéres csillag süti evése közben megvitatták aznapi teendőiket. Hanem egyik nap reggelén valami különös dolog történt. Figyeljetek csak!
Szokványos napnak indult ez a reggel is.
- Hohohohó! Mikulásos jó reggelt mindenkinek! – köszönt, vidáman kiáltva Mikulás, amint kibotorkált szobájából.- Neked is jó reggelt!- nézett rá furcsán,Rén Rudolf.
- Mehetünk reggelizni- jelentette ki a nagyszakállú, a rá várakozó kedves barátainak.
- Ö.ö.ö, nem felejtettél el valamit? -kérdezte Szilveszter és meglepődve nézett a Mikulás bozontos szakállára. Mikulás kérdő tekintettel szemlélt körbe.
- A szakállad-szólt a Hóember. -Ó! Máris!- A jó öreg gyorsan visszafordult, felkapta szakállkeféjét és simára fésülte szanaszét álló állszőrzetét. Kilépett lakosztályából azzal a tudattal, hogy minden rendben, de ekkor Szán Csengő lépett mellé:- A sapkád- súgta oda.
-Mi van a sapkámmal? Pont úgy jó, ahogy van!- mérgelődött kicsit Mikulás.
- Nincs rajtad!- figyelmeztette a kis manó. Mikulás ismét visszafordult, mérgelődve fejébe nyomta fehérbojtos sapkáját és kisietett. Siettében összeütközött Hó Pihével- legalábbis ő így gondolta- gyorsan elnézést kért tőle:- Bocsánat Hó Pihe, olyan figyelmetlen vagyok ma reggel!
- Semmi baj Mikulás, de én Rudolf vagyok! Hol a szemüveged?- érdeklődött a piros orrú rénszarvas.
- A Mikulás-fáját! Mi van velem ma? Olyan feledékeny lettem!- kiáltott most már dühösen a nagyszakállú. Az orrára biggyesztette pápaszemét és rossz hangulatban indult barátai társaságában reggelizni. Na, a reggeli sem sikerült sokkal jobban. Télanyó legnagyobb döbbenetére teát és pirítóst kért.- Én ezt nem értem, 365 éve minden reggel forró kakaót és gyömbéres csillag sütit kért- zsörtölődött magában anyó- Vajon mi történhetett? Hangosan azonban egy szót sem szólt, letette az asztalra a bögrét és a tálcát, majd fejcsóválva bement a konyhába. A reggelit néma csendben fogyasztották el. Miután befejezték az evést, Hó Pihe szólalt meg először:- Nos, mivel már nem maradt sok időnk a Nagy utazás kezdetéig és minden gyermek kívánsága megérkezett a galambpostával, javaslom, ellenőrizzük le még egyszer a kívánságlistát.
- Nagyszerű ötlet!- mondta Szilveszter- Mikulás?
- Tessék? Ja, igen! A lista.- motyogott az öreg- De vajon hová tettem a listát rejtő ládika kulcsát?
- Ez nem lehet igaz!- kiáltott fel Szán Csengő- Te elveszítetted a kulcsot! Azonnal össze kell hívnunk a Manó Tanácsot! Szegény Mikulás annyira elkeseredett, hogy csak úgy patakzottak a könnyei. Nem értette mi történt vele, hogy felejthet el ennyi mindent? Közben a tanács összeült és elkezdték megvitatni a problémát: Mikulás feledékenységét. Sajnos nem jutottak semmire. Nincs mit tenni, idén elmarad a Mikulás és a gyerekek nem kapják meg az ajándékokat, hiszen lista nélkül nem tudják teljesíteni a kívánságokat. Ám ekkor hirtelen a terem közepén egy kislány jelent meg. Csodálkozó tekintettel fordultak felé a manók és minden jelenlévő. Lili, mertígy hívták a lányt, meglepődve pislogott.- Csak nem a Mikulásnál vagyok?- kérdezte döbbenten és álmélkodva nézett körül.- De bizony!- kiáltották kórusban a kis lények. - Ugye te különleges ember vagy és segíteni jöttél?
- Nos, igen, azt hiszem. A szüleim sokszor mondják, hogy különleges vagyok-válaszolta.-Éncsak otthon feküdtem az ágyamban és arra gondoltam vajon teljesíti-e Mikulás a kívánságomat? És ahogy becsuktam a szemem, itt teremtem….- magyarázkodott.-De hagyjuk a sok beszédet! Mi is a probléma? Rén Rudolf gyorsan felvázolta a helyzetet, mindent részletesen elmesélt. Lili töprengett egy kicsit, majd ránézett Mikulásra és nagyot nevetett. -De hiszen ott van a kulcs a sapkád bojtjára kötve!! Mikulás odakapott és megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot:-Mégis teljesülnek a kívánságok! Mindenkinek jobb kedve lett és gyorsan munkához láttak. Lili ajándékozott egy noteszt a Mikulásnak, aki így minden fontos dolgot feljegyezhet. A kedves Mikulás feledékenysége nem múlt el, de ezért nem haragudhatunk rá, hiszen már nagyon-nagyon öreg. A segítőtársai pedig megfogadták, hogy ezentúl jobban odafigyelnek rá. Lili egy varázslat segítségével visszakerült a szobájába és békésen aludt. Ő volt az egyetlen az emberek között, aki biztosan tudta, hogy ebben az évben is teljesül minden gyermek kívánsága.
Hohohohó! Boldog Mikulást!



2. helyezett
Rónay Alíz: A feledékeny Mikulás 
(Fekete István Általános Iskola, Lajosmizse)  

Tél volt. Méghozzá nagyon kemény tél. A hó hullott, hullott szakadatlan, erős szél süvített, dúlva-fúlva söpört végig az erdő kopasz fái között. Az emberek, akik tehették, mind begyújtottak a kályhájukba, s mérgelődtek, hogy milyen zord ez az idő. Csak a kisgyermekek voltak nagyon lelkesek, ők várták a Mikulást.
Egy teremtett lélek nem mászkált ilyenkor a szabadban. Mindenki behúzódott a házába. Vagyis majdnem mindenki. Az öreg bányász kint caplatott a hóviharban, hogy valami ennivalót kerítsen lázas unokájának. Az ötéves kisfiúnak meghaltak a szülei, így nagyapjához került. A bányarobbanás miatt azonban az öreg elvesztette munkáját, s hetek óta nem kapott fizetést. Mi tagadás, nehéz helyzetben voltak.
Az idős ember átfázott, tüsszögött, de neki a legfontosabb az volt, hogy kis unokája felépüljön. Több házba is bekopogott. Volt ahonnan elzavarták, volt ahol megszánták, de segíteni ők sem tudtak. Egy fiatalasszonytól aztán kapott egy szelet puha kenyeret. Hazavitte a bányához közeli kis viskóba, ahol a gyerek feküdt.
- Nagyapa, hoztál valamit?- kérdezte reménykedve.
- Bizony kicsim!- mosolygott rá a bányász és elővette kabátzsebéből a kenyeret.
- Jaj, nagyapa, kenyér!
- Igen, egyed csak!- nyomta az éhes kisfiú kezébe. A gyermek hatalmasat harapott belőle. Már majdnem az egész elfogyott, amikor a fiú felkiáltott:
- Jaj, nagyapa! Tessék! Majdnem megettem előled az egészet!- nyújtotta felé.
- Ugyan, egyed csak! Sokat kell enned, hogy megerősödj! Én már jóllaktam, kicsim.
- Akkor jó –mondta az unoka-, mert én még nagyon éhes vagyok.
Az öreg korgó gyomorral odaült az ágyához, kezét aggódón a homlokára tette:
- Uramisten! Te nagyon lázas lehetsz! Hozok borogatást.
- Ne fáradj mindig értem….
A borogatás azonban egy percen belül a homlokán volt.
A kicsi elaludt. Csönd volt. A közeli falvakból idehallatszott a sok gyerek énekhangja. A Télapóról énekeltek. A bányász gyengéden figyelte az alvót, és elgondolkozott: „Vajon én mit adjak az én unokámnak? Semmit sem tudok.”
A fiúnak közben lázálmai voltak. Látta a Mikulást a hatalmas csomagokkal, látta Rudolfot, amint rákacsint. Aztán hirtelen a szüleit látta maga előtt, akik már a túlvilágon voltak. A nevét kiáltották, és egyre távolodtak tőle. A gyermek álmában kiabált:
- Ne menjetek el! Ne hagyjatok itt!
De azok eltűntek a messzeségben.
- Neee!- riadt fel.
- Mit álmodtál, kicsim?
- Anya….és apa….itt hagytak!- lihegte pityeregve. - Nagyapa, ide is eljön a Mikulás?
- Nem tudom-sóhajtott az öreg.
Eljött az este. A bányász gyertyát gyújtott az unokája kérésére, aki szerint így könnyebben idetalál a Mikulás. A kicsi újra elaludt. A nagyapa sokáig virrasztott, odaállt az ablak elé, s kinézett a viharba. Kezét összetéve mondta:
- Jaj, édes Istenem, most segíts meg! Kedves Mikulás, kérlek, szerezz örömet az én kincsemnek! De mit is beszélek, én balga! Hiszen a Mikulás csak mese! – s visszaemlékezett, hogy fiatal szülőként ő csempészte az ablakba az ajándékot.
Leült a kopott székbe, ahol akaratán kívül elszundított.

Eközben Télapó már végigjárta a falusi házakat. Éppen távozni készült, mikor meglátott egy kis pislákoló fényt. Közelebb ment, meglátta a jóságos öreget, akinek a unokája volt a legfontosabb a világon. És meglátta a kis fiút is, aki nagyon szomorú a szülei elvesztése miatt, és annyira szeretne kapni valamit tőle.
- Milyen feledékeny is vagyok! Pont ezt a házat felejtettem volna el, ahol a legnagyobb szükség volna rám!
Odament a szánhoz, és kivett egy csomagot, amiben kenyér, kolbász és szalonna volt, majd az ablakpárkányra helyezte.
- Mehetünk- szólt a szarvasoknak, de Rudolf nem mozdult. Orrával a ruhával teli csomagok felé bökött. Télapó leszállt.
- Milyen igazad van! Lesz így nekik sapkájuk, sáljuk, kabátjuk, meleg csizmájuk.
A ruhás csomag is az ablakba került. Mellé még egy számtankönyv, egy olvasókönyv is, hiszen a fiú jövőre iskolába megy. Utólag egy kis pénzt is odatett a Mikulás, majd felszállt a szánra és a következő pillanatban már csak egy kicsi pont volt az égen, már csak halk csengőszó hallatszott utána.
Hajnalodott, mikor a gyermek felriadt, felült, és rögtön szétnézett, hagyott-e itt neki valamit a Télapó. Az ablak felé nézve az arca felragyogott.
- Nagyapa, ébredj, tele az ablak csomagokkal! Gyere, gyere, nézd!
Nagyapa megrémült. „ Istenem, ez a fiú megint lázas, cserélnem kell a borogatást!” Felállt, és hirtelen megpillantotta az ajándékokat.
- Ugye mondtam, hogy láttam, ahogy anyát és apát is!
Az öreg bányász csak állt, csak állt, kezében a nedves ruhával, s bár a tűz már rég kialudt, ő mégis úgy érezte, melegség járja át.


2. helyezett
Walter Lilla: A feledékeny Mikulás (Kölcsey Ferenc Ált. Iskola, Budapest)

A magyarországi Mikulás december 6-hoz közeledvén egyre gyengébbnek, fáradtabbnak érezte magát, köhögött és nagyon folyt az orra. „Nem fogom tudni idén kihordani az ajándékokat a gyerekeknek, valamit tennem kell.” Elkezdett gondolkodni, hogy ki tudná őt felváltani. Arra a döntésre jutott, hogy felhívja Lapföldet, hogy küldjenek egy szabad Mikulást, aki helyettesíti őt Magyarországon ezen az egy télen. A telefon után nyúlt:
- Haló, jó reggelt, a magyarországi Mikulás vagyok! Krhhh – köhögött bele a kagylóba - Elkaptam az influenzát, kérem, idén küldjenek egy helyettest Magyarországra.
- Jó, de már csak az a kelekótya-feledékeny Mikulás nincs még beosztva, őt
tudjuk küldeni. – válaszolt egy férfihang.
- Jó van, ő is jó lesz. Köszönöm! – törődött bele a Mikulás.
- A viszont hallásra és jobbulást!
A lapföldi Mikulás-szolgálat azonnal futárt küldött a feledékeny-kelekótya Mikulásért. Levélben értesítette, hogy azonnal induljon Budapestre a Mikulás teendőket ellátni. A feledékeny-kelekótya Mikulás a hír hallatán ugrándozni kezdett örömében:
- Végre szükség van rám is, végre szükség van rám is! – kiabálta.
Azonnal csomagolni kezdett, mert már nagyon közel volt december 6-a. A nagy sietségben elfelejtette, hogy melyik az ő szekrénye, és nem vette észre, hogy a húga, Télanyu szekrényéből pakolt be egy-két szoknyát, csipkés harisnyát magának a nagy alkalomra. Azonnal befogta a rénszarvasokat a szánja elé, de mielőtt útnak indult volna, még a Magyarországra vonatkozó ajándék-listát is gyorsan zsebre vágta. Végül egy-egy csókot nyomott húga két orcájára. Lapföld határában azonban gondolkodóba esett, hogy hova is kellene mennie. A megbízó levelet persze otthon felejtette, nem volt mit tenni, erősen gondolkodni kezdett.
- Mintha Bé betűvel kezdődne az a város. Valami Buuu…est… igen, igen Bugavest, Bugalest, Buka-Fest, nem, nem, nem! – gondolkozott egyre erősebben – Jaj, megvan! BUKAREST!!! Irány Románia! – nagyot csapott a rénszarvasok közé, és vígan fütyörészett az úton. Bukarestbe érkezvén sehogyan sem találta a Miklulás-lak megadott címét, csak furcsa nevű utcákat. Hirtelen egy piros ruhás alak jött vele szembe, aki teljesen ugyanolyan volt, mint Ő, csak egy kicsivel idősebb.
- Üdv kolléga, hát meggyógyult?
- Ugyan miből, nem is voltam beteg! Ha-ha-ha – kacagott a jól ismert kedves
hangon, ám mégis egy kicsit gúnyosan a romániai Mikulás – hisz szegény
budapesti Mikulás kapta el az influenzát. Ezt mindenki tudja!
- Jaaaj, nem Bukarest, hanem Budapest! – jutott hirtelen eszébe a megfelelő
városnév – akkor megyek is gyorsan, hogy még idejében odaérjek! – azzal bepattant a szánjába, és vígan szelte az eget Budapest felé. Budapesten azonnal megtalálta a Mikulás-lakot a megadott címen. A manók, akik ott dolgoztak, azonnal elkérték az ajándék listát, amit elővett a zsebéből és vígan olvasni
kezdték:
- Gyümölcstea fű
- Méz
- 10 db tojás
- 3 marhahúskocka levesnek
- Szappan
- 1 kg liszt és búzadara
- 3 l tej
Ej, de furcsa kívánságaik vannak ezeknek a magyar gyerekeknek?! – gondolták magukban. Az egyik törpe a szakállát vakargatva, nevetését visszafojtva megkérdezte: 
- Biztos, hogy ez az ajándék lista? Nem lehet, hogy ez a bevásárló cetlid? – Erre
minden törpe hahotázásban tört ki.
- Lehet! – gondolkodott el a lehetőségen a feledékeny Mikulás, majd ő is
hangosan ekkezdett nevetni. Gyorsan hazatelefonált Télanyónak, hogy olvassa fel a magyarországi gyerekek ajándéklistáját, mert ahelyett véletlenül a bevásárló cetlit hozta el. Télanyó bediktálta, és a törpék azonnal munkához
láttak. A nagy izgalmak után a feledékeny Mikulás kicsit lepihent. Miután szundikált egyet, felkelt és nagyot nyújtózott. - Pihenés után jól felöltözöm és elmegyek felfedezni a vidéket! Ivott egy forró teát, majd bőröndből elővette a ruháját. Azonban annyira elábrándozott, hogy még mindig nem vette
észre, hogy nadrág helyett szoknyát és csipkés harisnyát vesz fel. Elbúcsúzott a törpéktől és útnak indult. A törpék magukban nagyon kuncogtak, de nem mertek szólni. A feledékeny Mikulásnak hamarosan rettenetesen elkezdett fázni a lába, mert Télanyó benti, vékony, piros szoknyája bizony nem helyettesítette meleg nadrágját. Ennek ellenére gyorsan felderítette a környéket, és még egy térképet is rajzolt, hogy nehogy elfelejtse az útvonalat. Hazatértekor rögtön egy forró fürdőt akart venni. Azonban amikor belépett a fürdőszobába csodálkozva meredt a tükörben látható szoknyás alakra, aki nem más volt, mint ő maga. „Ha-ha-ha”
– tört ki belőle a nevetés. Jókedve azonban alább hagyott, amint arra gondolt, hogy holnap reggel ebben mégsem viheti ki az ajándékokat. Valamit ki kell találni. A törpék a segítségére siettek, a szoknyából nadrágot varázsoltak egy perc alatt, és meleg béléssel is ellátták.
- Ajaj, mit fog szólni Télanyó, hogy tönkretettem a kedvenc szoknyáját – morfondírozott a Mikulás, azonban nem meglepő módon a következő pillanatban már el is felejtette ezt a gondot.
- Az ajándékok elkészültek! – jelentette az egyik törpe - Szép sorban kikészítettük őket, indulásra készen!
Nem volt más hátra, mint felcímkézni. A Mikulás megborzongott, átfagyott tagjai még mindig nem engedtek fel, így gondolatai ismét a forró fürdő körül jártak. A törpék készítettek neki meleg fürdőt és forró teát, mely után Mikulás fáradtan dőlt be az ágyába és elaludt. Kora hajnalban frissen ébredt, és vidáman intett a törpéknek, hogy tegyék a zsákjába a csomagokat, hogy azonnal útnak induljon. A térkép segítségével könnyen eljutott az első címre, ahol azonban csodálkozva vette észre, hogy nincsenek felcímkézve a csomagok. „Sebaj” – gondolta – „a csomagok színe úgyis árulkodik róla, hogy fiúé vagy lányé.” A csomagokat gyorsan szétosztotta, és indult hazafelé. Közben nagyokat kurjongatott az embereknek:
- Sziasztok, én vagyok a Mikulás! Ha-ha ha! –feledkezett meg immáron már saját magáról. A gyerekek örömmel rohantak haza és újságolták, hogy látták a Mikulást. Így történt, hogy azon a télen a gyerekek láthatták a Mikulást átsuhanni az égen, és Magyarországon mindenkinek mást hozott, mint amire várt. A férfiak kisautót, vagy játékvasutat, a kisfiúk férfidezodort, borotvát, a nők játékbabát, gyöngyöt, a kislányok retikült, rúzst találtak a csizmájukban. Mikulásunk mégiscsak elégedett volt, hiszen végre egyszer ő is vihetett ki ajándékokat. A lapföldi újságok pedig még sokáig cikkeztek az esetről.



2. helyezett 
Szücs Boglárka: A feledékeny Mikulás (Várpalota)

Hol volt, hol nem volt, a fekete tengeren is túl, ahol a rénszarvas az úr, azon a vidéken, található a Mikulás játékgyára. A játékgyárban a manók szorgosan dolgoztak, mivel fogytak a az északon amúgy is rövidebb napok Karácsonyig, s már csak két nap kellett ahhoz, hogy a világ az összes gyermeke megkapja az ajándékát, az érdemeltnél kevesebb virgáccsal.
A Mikulás kedvenc öblös foteljába telepedve gőzölgő kakaót kortyolgatott, miközben ellenőrizte a jó-rossz listát.
— Egyre több a rossz kisfiú, sőt kislány is – morfondírozott keserűen. – Egyre rosszabb ez a világ!
A manók erre elnéző mosollyal bólogattak a szeretett Mikulásuk felé, aki a karácsony előtti napokban ember, sőt manóemlékezet óta ezt hajtogatta. A karácsony előtti napok azonban nem voltak alkalmasak a hosszas kakaóivásra, alig kortyolt bele a forró italba – ami kissé meg is égette a nyelvét (ég a nyelve alatt a munka) –, máris megzavarták.
— Mikulás, Mikulás!- rohant be Colos, aki a rénszarvasokat tanította be. – Az egyik ifjonc szarvas, Angyal, nem áll készen az útra, mert kificamította a bokáját.
— De Angyal nem fontos annyira, ugye? – ráncolta össze a szemöldökét a Mikulás - Elég nekünk kilenc szarvas is, vagy nem?
— De, talán igen. – helyeselt Colos.
— Mikulás, Mikulás! Baj van! – futott be a manók legkisebbike, Csillag. – A gőzmozdony készítőgép teljesen megőrült!
— Máris megyek! – pattant fel a foteljából. A gyárban valóban teljes zűrzavar uralkodott. A manók zavartan próbálták menteni a helyzetet. - Azonnal hívjátok ide a játékjavító mestert!
Két percen belül a manó már ott is volt. Miután felmérte a kárt, nyomban nekifogott a munkának.
Egy fél nap alatt minden a feje tetejére állt. A gumilabdák nem akartak pattogni, a hógömbök legtöbbje összetört, a bohócoknak a virágparfümjéből csatornabűz áradt, a Mikulás kakaója kesernyéssé vált, a babák szomorú arcot vágtak, tehát semmi sem úgy működött, ahogy kellett volna és éppen a karácsony előtti napon!
— Mikulás, úgy vélem, mindez nem lehet véletlen. Szerintem valaki szándékosan el akarja rontani a Karácsonyt!
— Ebben lehet némi igazság. Ki lehet azonban ilyen elvetemült? Ki nem szereti a Karácsonyt?
— Szerintem nincs olyan ember!
— Várj, én ismertem egyet. Elfelejtettem... Eszembe jutott! A Hóember!
— Egy hóember? – ráncolta össze a szemét a manó.
— Nem egy hóember, hanem a Hóember! Ő egy nagyon gonosz teremtmény, és minden hóembernek tud parancsolni. Azt hittem ugyanakkor, hogy a Hóembert korábban elpusztítottam. Hogyan kelhetett újra (t)életre?
— Nem tudom. Nézzük meg a Mikulás Krónikában!
A Mikulás a homlokára csapott, majd az egész falat elfoglaló, poros könyvespolchoz lépett.
– Hova is tettem? Hova is tettem..., – Aha, ez az! –ütötte fel a pergamenbe kötött hatalmas könyvet. Hosszasan lapozgatta, míg végül rálelt a keresett lapra.
— A Hóember csak akkor kelhet újra életre, ha valaki épít egy hóembert, és egy mágikus fazekat rak a fejére, ami életre kelti. Azonnal meg kell nézni, hogy ezt a fazekat nem lopták-e el a raktárunkból!.
Sietve loholtak a Minden Titkok Raktárába, a fazék valóban hiányzott.
– Azonnal adj egy mikrofont! – kiáltotta a Mikulás. – Ki kell hirdetnem valamit.
— Kedves Manókáim! – szólt bele – Azonnal megkérlek titeket, hogy NE építsetek több hóembert. Aki megteszi, súlyos büntetést szabok ki neki. Figyelmeztetlek titeket, mert egy hóember talán a Karácsony végleges vesztét okozhatja. Ezenkívül valamennyi manó jelentkezzen a szobámban, aki mostanában hóembert készített. Köszönöm, hogy meghallgattatok.
A Mikulás elsietett, és ahogy a szobájába érkezett, rengeteg manó állt a szobája előtt. Egyesével behívta mindegyiket, és kikérdezte őket, hogy milyen fazekat raktak a hóemberük fejére. Nem járt sok szerencsével, mígnem Csillag, a legkisebb manó érkezett meg:
— Te milyen fazekat raktál a hóembered kobakjára?
— Hát, kicsit kopott volt – töprengett a csöppség – de tisztán lehetett látni, hogy kék színű.
— És honnan szerezted azt a fejfedőt? – nézett nagyot a Mikulás.
— A hóban találtam elhagyatottan. Megtetszett, és felraktam a hóemberemre. Miért?
— Mert életre keltetted Hóembert! – Csillag elsírta magát és százszor is bocsánatot kért a Mikulástól.
— Nincs semmi baj, hiszen nem tudhattad! – vigasztalta.
— Hogyan lehet elpusztítani?
— Úgy, hogy le kell venned a fejéről a fazekat, és akkor csak egy egyszerű hóember lesz. Képes vagy erre?
— Igen, meg kell mentenem a Karácsonyt!
— Mikulás, Mikulás, gyere gyorsan! Tönkrement az autókészítő gép! – sietett be egy manó.
— Csillag, ez most történt, nem lehet messze Hóember! – siettek a tett helyszínére. – Keressük meg!
Keresték egy ideig, míg a Mikulás fel nem kiáltott:
— Nézzétek, ott van! – utána rohantak, mivel Hóembernek nincs lába, ezért hamar utolérték.
— Hát újra találkoztunk! – nevetett ördögien Hóember – Csillag, nagyon köszönöm neked, hogy életre keltettél!
— Vége van, most elkaptunk! – szólt hidegen, sőt ridegen a Mikulás. (Az Északi-sarkon amúgy is hidegek a szavak.)
Csillag hirtelen levette a fazekat Hóember fejéről, így közönséges hóemberré vált.
Szenteste nagy készülődés támadt és mindenki ideges volt, ám végül mégis minden időre elkészült.
— Hét óra! – mondta a manóvezér – Ideje indulni.
A Mikulás hát beszállt a szánba, amit a kilenc szarvas húzott, és elhajtottak, messze vidékre. A manók megkönnyebbülten sóhajtottak, és bementek a gyárba, ahol kakaót iszogatva beszélgettek, míg Csillag oda nem rohant hozzájuk:
— Manók, baj van! A Mikulás itt hagyta a puttonyát! – nagy moraj futott végig az aprók között, egymást kérdezgették: Most mitévők legyenek? Ekkor Colos felkiáltott:
— Hát Angyal! Majd Angyal, a tartalék rénszarvas a Mikulás után viszi a puttonyát! Csak hogy találjuk meg a Mikulást?
— Ne aggódj, Colos! Van egy nyomkövető a Mikulás szánjában. Csak azt kell követned!
— Nekem? – nézett nagyot a kismanó.
— Persze, hát csak te tudod irányítani a rénszarvasokat, s legfőképp Angyalt.
Így Colos felkapta a hatalmas, ajándékokkal megtömött puttonyt a vállára, felült Angyalra és utolérte a Mikulást.
— Nagyon feledékeny vagyok néha, és örülök, hogy itt vagy! Te mentetted meg a Karácsonyt! – Colos a büszkén kihúzta magát és a Mikulással tartott ajándékosztó útján. Boldogan szálltak, míg ... Gyerekek, megnéztétek már, mi került a karácsonyfa alá? A Mikulás bármennyire feledékeny, rólam nem feledkezett el!

3. helyzett
Szigetvári Zsófia Petra: Az unatkozó ajándék, avagy Pletyka, a papagáj (Szilágyi Erzsébet Keresztény Általános Iskola, Veszprém)

- Hurrá! Kész van Ábel játéka, egy félszemű kalóz és a rikító sárga papagája. A manók most kitettek magukért, ez egy remekmű! Igaz, kicsit még korai, de sebaj, a fő, hogy kész és csodálatos! – örvendezett a Mikulás, s úgy döntött, hogy ez az ajándék az ő szobájában várja az indulást. Elhelyezte az asztalán, majd megebédelt a manókkal. Ezután kimentek a kertbe, és egy nagyot hócsatáztak. Kifáradva tértek be a házba, elfogyasztották esti kakaójukat és kalácsukat, aztán jó éjszakát kívántak egymásnak. Télapó még csodálta egy kicsit a játékot, végül békésen elaludt.
Éjfél tájban valami koppantásra, fészkelődésre ébredt. – Mi ez a zaj? – nézett szét, s látta, hogy a kalóz rikító-sárga papagája a zörej forrása. A Mikulás csak ámult bámult, s tátott szájjal nézte az összevissza ténfergő madarat, mire az is észrevette őt. – Na, mi az? – kérdezte a papagáj tágra nyílt szemmel.
- Semmi – felelte a Télapó megrökönyödve, s becsukta a szemét, arra gondolt, ezt biztosan álmodja, s ismét elaludt.
Eljött a reggel, a papagáj pedig mindenáron segíteni akart a Mikulásnak a készülődésben, így elvitte őt a manóknak segédül, s azt a feladatot kapta, hogy fesse ki az ólomkatonákat. Madarunk neki is állt nagy lelkesen, de minden színt összekevert, a svéd katonákat a dánokkal, a franciákat a spanyolokkal, de még a magyar huszárokat is bekékítette az angol dragonyosokat meg piros fehér zöldre pingálta! A Mikulást majd szétvetette a düh. – Így nem lehet háborúsdit játszani! Mit fognak szólni a gyerekek, hogy a Télapó bolondgombát evett?? – Ugyan, - legyintett a papagáj, - minek az a háború? Most legalább majd békéset játszanak a fiúk is!
A Télapó még kicsit dúlt fúlt, majd elvitte a plüss játék készítők kamrájába a madarat. Itt adtak neki varrni valót, de a szerencsétlen papagáj nem nézte, mi mihez illik, így amiket összevarrt, az békafejű szamártestű tigrislábú állat, meg szamárfejű tigristestű békalábú valami, s így tovább. A Mikulás tajtékzott amikor vitték a manók nyakon fogva hozzá a papagájt az elkészült plüssökkel. – Ugyan, szót sem érdemel, - mondta a papagáj, - legalább változatosabb játékokat kapnak! Így totózhatnak is a gyerekek, ki mit ismer fel!- De a Mikulást most nem hatotta meg, kitiltotta a plüssöktől is, kezébe nyomott egy csomagot, ami tele volt hörcsögökkel, s rábízta, hogy vigye őket a padlásra, s tegye ott át őket a másik dobozba. Hát fönt, nem kiengedte az összes hörit! Úgy kellett őket összefogdosni. Ez már tényleg sok volt a Télapónak, úgy döntött, hogy inkább törődjön a papagáj a rénszarvasokkal az istállóban. Ott majd megnyugszik, gondolta, de tévedett! A rosszcsont papagáj a csengőket dehogy a rénszarvasok nyakába kötötte, hanem a farkukra! Ezután éktelen haragra gerjedt már a Mikulás, s azt a feladatot adta a madárnak, hogy menjen ki az erdőre, s nézze meg a mókusok eledelét, biztonságban vannak-e, nehogy kipotyogjanak az odúból. A kis okostóni mit csinált erre? Sorban befalazta az összes odút, így biztos nem hullnak ki a mogyorók, de hogy jut be az éléskamrába a mókus? – kiabált a Télapó, s mérgében elzavarta a papagájt. A szerencsétlen gézengúz csak baktatott a hóban, mire egy barlangot vett észre. – Itt meghúzom magam –gondolta, s bement. Hát mit lát ott? Egy nagy meleg, puha barna takarót. – Ez remek! – kurjantotta, s rárepült a bundára, ugrált rajta, csipdeste, mire a meleg takaró megemelkedett, s morogni kezdett. A papi annyira megijedt, hogy berepült egy hasadékba. A meleg bunda nem volt más, mint Gerzson, a medve. Lassan kicammogott a barlangból, s mogorva tekintettel elindult egyenesen a Mikulás otthona felé. – Ezt jól megcsináltam! – szomorodott el hősünk, s reményt vesztve elbujdosott. – Nem kellek én már senkinek – gondolta.
Másnap a Mikulás és a manók indulásra készen álltak, csak épp a papagájt nem lelték. Tűvé tették az egész házat, s környéket. Mindhiába. – De ma kell az ajándékokat kézbesíteni! Mit szól ehhez Ábel? Hogy néz ki egy kalóz papagáj nélkül! Lehetetlen, hogy pont Karácsonykor kell eltűnnie! Lehetséges, hogy ez egy rossz álom? Mindjárt felébredek -, de szegény Télapó hiába erőlködött, hiába bizonygatta, s hunyta le szemeit, amikor kinyitotta, csak a manókat látta, no meg a konyhát.
Eközben papagájunk egyre mélyebbre vetődött az erdőben. Hirtelen valami nyüsszögésre, sírásra lett figyelmes. Hát egy nagy ezüstfenyő mögött két kis rókakölyköt lát, s anyukájukat a hóban fekve egy csapdában. Papagájunk nem teketóriázott, csőrével azon nyomban szétvágta a kötelet, de jaj! Az anyaállat lába nagyon vérzett! Gondolt ide, gondolt oda, s mi ötlött a fejébe? Elvezeti a rókákat a Mikuláshoz. – Remélem nem lesz haragos rám! – villant át az eszén, de ezt gyorsan elhessegette a fejecskéjéből, mert számára most egy volt a fontos: MEGMENTENI A RÓKACSALÁDOT! Mindjárt keresett egy letört fenyőágat, s a rókamamát a kölykök segítségével rárakta. Ő elöl húzta, a picinyek pedig tolták. Bizony nagyon nehéz volt nekik ez a szán, de valahogy megbirkóztak vele. Nagy nyögések közepette bevontatták a Mikulás kertjébe. – Vége a bújócskának! – kurjantotta a madár. Erre mindenki kitódult a házból, és csak bámulták hol a papagájt, hol a rókákat. A papagáj gyorsan elcsipogott mindent onnantól, hogy elszökött a megérkezésig. A Télapó és a manók megértették a legfontosabbat, s sietve gondjaikba vették a rókákat. A Mikulás ezután nagyon büszke volt a madárra, de hirtelen eszébe jutott, hogy az ajándékok még itt rostokolnak. Rögvest felkapta a papagájt, és a kalóz vállára ültette, majd feltette a szánra, maga is beült a rénszarvas fogatba, s az már fel is röpült, és hangtalanul siklott tova. Vitték az ajándékokat!
Ábel, amikor reggel észrevette a csomagot, nagyon megörült. Megmutatta anyukájának is. – Mi lesz a neve? – kérdezte anyja mosolyogva. Ábel gondolkodott, majd boldogan rikkantotta: - a kalózt természetesen Kampókéznek, a papagájt Pletykának hívják! – Ezután elrohant játszani velük.
A Mikulás ezt mind látta, s lehet, hogy téged is figyel akkor, amikor nem is számítasz rá!


3. helyezett 

Gödri Apolka: A beteg rénszarvas (Váradi József Általános Iskola, Sepsiszentgyörgy)

A történet egy csendes téli napon kezdődött. Ekkor táncoltak a legszebben a hópelyhek. És a legszomorúbban...Egymás körül táncot jártak, összefogóztak, és járták tovább a lassú keringőt. Egy-egy hópehely pedig álmában elolvadt.
Pár nap múlva már az egész sivár tájat puha hó borította. Városoktól, falvaktól nagyon messze egy takaros kis műhelyben dolgozott a Mikulás.Az istállóban hat rénszarvas állott kissé feszülten. Furcsa érzés foghatta el azt, ki belépett ide. Ennek a hangulatnak az volt az oka, hogy a Mikulás legkedveseb rénszarvasa, a hetedik beteg volt. A rénszarvas lassan lélegzett, olykor a szemét lehunyta. Izzadt, a karcsú nyakán csillogott a szőr. Nem akart felállni, nem rugdalózott, csak feküdt. Tűrte a vissza-visszatérő fájdalmakat és a hideget. Nem mintha hideg lett volna, csak rázta a hideg. Így hát megérthetjük Mikulás bánatát. Rohamosan közeledett hatodika. Ha néha a szarvas felnyitotta lázas szemét, Mikulás kiolvasta belőle, hogy arra gondol, nem tud majd segíteni felrepíteni a szánt a ködös éjbe, hogy nem hallhatja a gyerekek vidám örömkiáltásait, s a szinte nesztelenül lehulló hópelyheket.
Akárhogy is, de megérkezett hatodika. Mikulás nehéz szívvel rakodta be az ajándékokat a szánba. Befogta a hat rénszarvast, és belehuppant a szánba. Követte őt két hűséges manója. Mindketten a Mikulás mellé kuporodtak. Ő megrántotta a gyeplőt hogy induljanak. De a teher túl nagy volt a hat rénszarvasnak. Mikulás kétségbeesetten, tehetetlenül dőlt hátra. Manói kipattantak a szánból. De ekkor megpillantották az istálló ajtajában a hetedik rénszarvast. Talán meghallotta, hogy nem indul a Mikulás szánja. Úrrá lett fájdalmain, s tett még néhány lépést. Aztán néhányszor összecsuklott, de céltudatosan, remegő lábakkal tartott a szán felé. A manók megrökönyödve álltak. A Mikulás szeme könnybe lábadt. Csak nézte közeledő rénszarvasát. Az meg újra összerogyott. Megpróbált felállni, de visszarogyott a hóba. Nagyot fújt. Egyszerre csak felállt, néhány ingatag lépést tett a szán felé. Nekidőlt a szánnak. Egy kicsit elrugaszkodott a földtől, és nekifeszült a szánnak...... A szán az égbe szállt. A rénszarvas ájultan esett visza a hóba.
A Mikulás tudta, hogy ha nem indul el a szán, senki sem fog ajándékot kapni. De a szíve mélyén talán azt is tudta, hogy a kedvenc rénszarvasa megteszi ezt érte és a gyerekekért.
A rénszarvas teste lassan kihűlt. De örült, hogy még utoljára segíteni tudott Mikulásnak. Testét kezdte betemetni a puha hó. Szomorú hópihék táncolták körbe.
Majd teljesen belepték.

II. Kategória

1. helyezett
Tiszai Zsófia: Karácsony másnapján
(Britannica Scool, Budapest)

December 26. A nap, amikor mind a 23 rokonunk ránk szabadul.(És ez még csak apa rokonsága) Minden nagynéni az ,,arcocskámat” csipkedi, minden nagybácsi ordítva meséli az unalmasabbnál unalmasabb történeteit, és az unokatestvéreim visítva kergetik egymást körbe-körbe a lakásban, földöntve anya kedvenc padlóvázáit.
A nap úgy kezdődött, mint egy átlagos karácsony utáni nap. Karácsonyfa a nappaliban, a két 6 éves ikeröcsém rohangálása, apa álmosan issza a kávéját, anya pedig diós bejglit süt, mert a rokonaink leginkább enni szeretnek. Egyéb érdekes sajátossága még a rokonságunknak, hogy mielőtt bejönnének a házba, inkább megvárják egymást és miután egyesítették erőiket csak azután rontanak ránk.
Amikor leértem a konyhába úgy 11 tájban, anya épp Kornéllal ordított, hogy ne rohangáljon a sütő körül, mert megégeti magát. Viszont mikor anya meglátta Bendegúzt, amint egy kiló lisztet borít az asztalra, rögtön elterelődött a figyelme Kornélról. Köszöntem apának és leültem az asztalhoz egy pirítóssal a kezemben.
- Nem tudod véletlenül hol van az a furcsa színű karácsonyfa állvány?- kérdezte.
- Az a libafos színű csoda? A garázsban láttam tavaly nyáron. De minek az nekünk?
- Bendegúznak sikerült úgy fölborítania a fát, hogy megrepedt az állvány.
- Szóval akkor az a hatalmas csattanás hajnal hatkor nem egy kommandós csapat volt, aki betört a házba, hogy ellopja anyu diós bejglijeit. Azért jó tudni…
Apa felnevetett, fölállt az asztaltól és felvette az asztalról a fejlámpáját, mivel a garázsban kiégett a lámpa. Anya már befejezte az ordítozást Bendegúzzal, és Bendi most azzal nyúzta, hogy engedje ki cseresznyét szedni. Anya magyarázta neki, hogy télen nem lehet cseresznyét szedni. Az öcskös fölszaladt és nem sokkal később napszemüvegben, strandlabdával a hóna alatt jelent meg.
-Így most már nyár van?
Én nyeltem a röhögésemet, anya pedig próbálta elmagyarázni az öcsémnek, hogy attól még nem lesz nyár, hogy fölvesz egy napszemüveget. Hogy anyának segítsek fölajánlottam Bendinek, hogy menjünk ki hógolyózni. Miután normálisan felöltöztünk, már menni akartunk ki, de rájöttünk, hogy Bendegúznak nincs meg a síkesztyűje.
- De nekem a síkesztyűm kell!
- De nem tudom, hogy hol van! Ott az a piros, az nem jó?!
- Neeem!- ordított az öcsém. A helyzetet apa és Kornél mentették meg, akik épp hozták be a karácsonyfa állványt, és Kornél kezén persze ott volt Bendi síkesztyűje. Úgyhogy az elveszett síkesztyű- ügy is megoldódott, csakhogy most az öcséim azon vesztek össze, hogy kié a kesztyű. Anya fáradtan kijött az előszobába, lerendezte az öcséimet, és közölte, hogy ne is álmodjunk arról, hogy kimegyünk hógolyózni, mert nekem segítenem kell sütit sütni, az öcséimet pedig nem engedi ki egyedül. Úgyhogy én anyával bevonultam a konyhába, az öcséim pedig mentek a dolgukra. Amikor betoltuk a második tepsi mézeskalácsot apa jött be a konyhába és a csíkos nyakkendőjét kereste. Azért kellett neki minden áron a csíkos nyakkendője, mert nem sokkal karácsony előtt Buksi, a kutyánk valahogy beszabadult a lakásba és széttépte apa összes nyakkendőjét, kivéve a csíkosat és egy sárga Bug Bunny-sat. Miután közöltük, hogy fogalmunk sincs a nyakkendő hollétéről, Kornél viharzott be apa régi kabátjában, egy nagyítóval a kezében, azt ordítozva, hogy ő Sherlock Holmes és megkeresi apa nyakkendőjét. Apa mosolygott egyet rajta, aztán véletlenül kinézett az ablakon:
- Ki volt az az elvetemedett, aki rárakta a kutyára a nyakkendőmet?!!
- Csak azt akartam, hogy szép legyen, amikor megjönnek a vendégek…- motyogta az ordításra befutó Bendi elbizonytalanodva. Anya szidni kezdte Bendit, apa kiviharzott, hogy visszaszerezze a nyakkendőjét, én pedig mentem utána, mert egy ilyen mozit bűn lenne kihagyni. Mivel Buksi érezte, hogy apa ideges, ezért ahelyett, hogy odament volna apához, amikor hívta, inkább csak még messzebb menekült tőle. Ebből az kerekedett ki, hogy apa körbe-körbe kergette Buksit a kertben és közben folyamatosan kiabált. A kiabálásra kijött a szomszéd is, úgyhogy elgondolkoztam rajta, hogy ha belépőjegyeket szednék már rég meggazdagodtam volna. Buksi bizonyára megunta a kergetőzést, gondolt egy merészet és beviharzott mellettem a nyitott ajtón, aztán apa is ellihegett mellettem. Anya sikításából ítélve Buksi már a konyhában járt,de amikor kényelmesen besétáltam, már a nappaliból hallatszott az összedőlő karácsonyfa csörömpölése. Amikor odaértem apa épp úgy ordított, hogy szegény Buksi maga alá piszkított.
Ott álltunk az őrültek háza kellős közepén, feldőlt karácsonyfával, kutyapiszokkal a nappali közepén és egyszer csak mindenki megdermedt. Csöngettek.


2. helyzett
Csányi Eszter: Karácsony előtti történet 
(Pásztorvölgyi Általános Iskola és Gimnázium, Eger)

Kinézek az ablakon, s a zúzmarás nyárfán két fázós veréb gubbaszt. Nem is nagyon számíthattam másra, hiszen december huszonharmadika van. A szüleimmel együtt lázasan készülődöm a karácsonyra. Anyukám már megsütötte a kihagyhatatlan diós bejglit, amit igazán csak a nagyapám szeret. A család többi tagja mákos bejgli rajongó, de mivel avas lett a mák, így mind a négy tekercs dióval lett megtöltve. Apám közben előkereste a bőröndöket, hogy a csomagolás után elinduljunk végre a nagyszüleimhez vidékre. Az ünnepeket mindig náluk töltjük, hogy kipihenhessük a városi élet rohanó hétköznapjait. Az utazótáskámban egy meglepetés várt: megtaláltam a nyaralás óta ott felejtett strandlabdát, amit végre a helyére raktam mindenki örömére. Miután bepakoltam a család által elvárt és a „nekem is bejön” cuccaimat, jeleztem, hogy tőlem indulhatunk. A szüleim is elkészültek, így három málhás szamár indult el a ház előtt parkoló autóhoz. A járdára érve rögtön egy kutyapiszokba léptem, de apám megvigasztalt, hogy a népi hiedelem szerint nagy szerencsém lesz. Lett is, de nem csak nekem, hanem mindannyiunknak: nem indult a járgányunk. Vissza a házba! A szomszédok meg is jegyezték, hogy gyorsan megfordultunk, de olyan idegesek voltunk, hogy csak boldogabb ünnepeket kívántunk nekik. Az előszobába érve előkaptuk a szakmai telefonkönyvet, hogy felhívjuk a két utcával arrébb lakó szerelőt. A nagy izgatottságban apám a nevét is elfelejtette. Az olvasó szemüvege valamelyik csomagban lapult, így előkerestem a biológia órákon használt nagyítómat, hogy azzal böngéssze végig a megyénkben alkotó nagy javítók névsorát. Sajnos a mester nem ért rá, így teljes depresszió lett úrrá a családon. A nagy búslakodás közepette eszembe jutott, hogy a másik szomszédunk éjjel-nappal fúr-farag, hátha megbütykölné a mi beteg kocsinkat is. Éppen otthon volt, így a nagy szerszámosládájával rögtön a segítségünkre sietett. Apám is segített neki, így a csíkos nyakkendője a munka befejezéséig két olajpöttyel gazdagodott. Anyukám megvigasztalta, hogy egy kicsit se legyen emiatt szomorú, mert úgyis ez lesz a karácsonyi ajándéka.
Elindultunk végre nagyszüleim faluja felé. Az út hosszú volt, de benn a melegben zenét hallgatva röpült az idő. A csúszós utakon nyári gumival időnként jégbalettet jártunk, de apám merész bevállalásaival minden helyzetet megoldott.
Másfél óra múlva szerencsésen megérkeztünk az úti célunkhoz. Nagyanyám örömmel tessékelt be minket a házba, ahol az asztalon már gőzölgött az illatos töltött káposzta. Egyedül a nagyapám hiányzott, mert nem ült a televízió előtt macskával az ölében. Kiderült, hogy átsétált a böllérékhez az elveszett síkesztyűvel, ami még a múlt héten disznóvágáskor maradt ott. Éppen a tojást szedte össze a tyúkok alól, amikor észrevette az ól mögött a fagyos földön. Visszavitte nekik, mert a jövő héten síelni mennek az Alpokba.
Nagyon éhesek voltunk, ezért gyorsan nekiláttunk a finom vacsorának. Nagyanyám utolsó fogásként behozta a túrós rétest, amikor az ujjára nézett és felkiáltott:
- Megint elhagytam a karikagyűrűmet! Jaj, csak a papa észre ne vegye!
Tanakodni kezdtünk, hol is kereshetnénk a sötétben egy ilyen parányi, de csillogó ékszert. A mamámnak eszébe jutott, hogy biztos akkor veszítette el, amikor a tyúkot kergette és nagy hadakozással megfogta a baromfiudvarban.Fejlámpával felszerelkezve elindultunk megkeresni a pótolhatatlan kincset. Nem sorolom fel, hogy mi mindent találtunk, de a végén meglett a gyűrű is.
Nagyapám éppen akkorra ért haza, amikor mi befejeztük a kincsvadászatot. Leültünk a békésen duruzsoló kályha mellé, és az együtt töltött karácsonyi ünnepekről beszélgettünk.


3. helyezett 
Wrana Nikolett: Hol a télapó? (Kölcsey Ferenc Általános Iskola, Budapest)

Furcsa év volt egy kilenc éves kisfiúnak. A legtöbb gyerek ilyen idős korában kezd ilyesmikre gondolni: Lehet, hogy a Mikulás nem létezik?
Az Északi-sarkon már készülődtek. December huszonharmadika, és a Mikulás is izgatott volt. Talán jobban is, mint a gyerekek, hiszen egy nap alatt be kell járni a földet.
Ahhoz, hogy ezt teljesíthesse holnap, a mai napon el kell mennie egy próbarepülésre. A Télapó már csak arra várt, hogy Mani, a leglustább manó, figyelmetlensége miatt nem annyi tündér port rakott a szarvasokra, amennyit kellet volna.
-Kicsim, menj be a városba, vegyél apádnak ajándékot, aztán kimehetnél az erdőbe friss levegőt szívni - mondta Dávid édes anyja. – Oké - mondta Dávid, és már rohant is ki az ajtón, mert örült, hogy az anyukája végre nem szobafogságba, hanem a városba küldi.
Mikor beért a városba, rögtön a piacra ment az ajándékért. Talált a piacon egy szép csíkos nyakkendőt, amely belefért az ajándékra szánt pénzbe. Nagyon éhes volt, mivel déltájt lehetett. Vett a maradék pénzéből egy kis halászlevest, és desszertnek egy pici diós bejglit. Megette, majd anyja kérésére kiment az erdőbe, hogy elszabaduljon a szmogos és zajos városból.
Amitől féltek a manók, bekövetkeztett. A Télapó próbarepülése már két órája végetért, de ő még sehol. A manók úgy döntöttek, öt manót küldenek, hogy keressék meg a Télapót. Ki is választottak ötöt maguk közül: Manit, Manót, Menőt, Monyót, Mokit. Az öt merész manó bátran indult neki az útnak, amelyet eddig csak a Mikulás járt.
A számukra ismeretlen úton Mani úgy gondolta, hogy úgy tesz, ahogy a filmekben látta, és elővett egy nagyítót, majd azzal kutatott nyomok után a földön. Ekkor Manó meg szólalt: - Te, a Télapó nem repült a zuhanásig? – De! - válaszolt Mani, és fölemelte a kezét, amelyben a nagyító volt, és az eget kezdte kémlelni.
Ekkor Dávid közeledett a lágy hóesésben. Nem volt felismerhető, de a kis manók mégsem ijedtek me,g mert azt hitték, hogy a Télapó közeleg a piros és fehér ruha miatt, amit a fiú viselt. Mikor a fiú közelebb ért, csak akkor látták meg, ki is közeledik. Sikerült még időben elbújniuk. Legalább is azt hitték. A kissrác ugyanis látott egy manólábat, és elkezdte követni a lábnyomoka, amiket az hagyott. Mikor megtalálta őket, meg sem lepődött a kicsi maximum 60 cm-es emberkéktől.
Hamar megbarátkoztak egymással. A manók elmesélték, mi történt a Mikulással, és a fiú a segítségét ajánlotta. Cserébe csak annyit kért, szóljanak pár jó szót a Nagyembernél az érdekében. A manók beleegyeztek, és mivel sötétedett, a manók lámpát gyújtottak. De mivel egy idő után elfáradt a kezük, az előregörnyedő, csavaros sisakjukra akasztották, és elnevezték fejlámpának. A kis fiú nem akart szólni, hogy a fejlámpa egész mast jelent, inkább csak egy jót mosolygott. Viszont abba már beleszólt, hogy az egyik manó sütinek nézte a kutyapiszkot, és majdnem megette.
Amikor Dávid megbotlott egy fatörzsben, elejtette a pénztárcáját, amelyet Menő vett föl, és meglátott benne egy képet, amelyen Dávid a tengerparton egy strandlabdát tartott a kezében. Miközben nyomokat kerestek, Dávid mesélt a nyárról, a tengerpartról, és egyszercsak megtalálták az első nyomot. Monyó, aki imád mindent túl bonyolítani, azt mondta: - Ez a télapó kesztyűje, amelyet elvesztett, tehát ez a Télapó elveszett kesztyűje.
Szépen lassan, egyre több nyomot találtak, és egyre több megállapítást kellett elviselniük Monyótól. Végül megtalálták a Télapót. A manók megtartották az ígéretüket, és szóltak - nem is kevés - jó szót a Mikulásnak, aki beadta a derekát. Viszont rádöbbent, hogy már huszonnegyedike van, és neki indulnia kell, vagy elmarad a Karácsony. Gyorsan összeszedték a dolgokat, megjavították azokat, és elindultak, de gyorsan még hazavitték Dávidot, akiért már agódtak a szülei.
A Karácsony megmenekült, hála Dávidnak, akit különleges ajándék várt reggel a fa alatt. Rudolfnak, a Télapó legismertebb szarvasának, a hámjáról az egyik csengőt kapta meg. Ennek nagyon örült, hiszen Rudolfot időközben nagyon megkedvelte.