ENGLISH











Hírek
Adorjáni Anna: Egy családtörténet örök jelene
Megosztás

Nádas Péter: Egy családregény vége. Jelenkor Kiadó, Pécs 2005. 160. oldal

2012. 02. 21

Nádas az Egy családregény végében konkrétan azonosítható tér- és időkeretben, mondatja el egy gyermek, Simon Péter hangján egy család történéseit. Valamely magyar város szélén levő labirintusszerű villaépületben az 1949-51-es években a nagyanya, nagyapa, apa, fiú, Frigyes bácsi és a kilakoltatott szomszédok a gyermekkel elbeszéltetett szubjektív történeteiből kirajzolódik az objektív történelem, egy adott történelmi struktúra sajátosságai, a nagyapa meséjében pedig egy csoport, a zsidóság mitikus, időtlen története.


A fentiekben máris merényletet követtem el a szöveg ellen, amikor szétválasztottam, amit a szerző egybeszerkesztett. Nádas könyvéhez ugyanis nem az elbeszélt történet, hanem az elbeszélés mikéntje felől kell közelíteni, a szöveget nem a történet viszi, hanem a motívumok, szimbólumok, a tapasztalati érzékelés mintegy a nyelvet átugró rögzítése mögül kerül felszínre, ebből ollózható össze a történet – amennyiben az olvasó történetek iránti előszeretete és éhsége így kívánja.

Mi az tehát amit a szerző itt egybeszerkesztett? Az Egy családregény végében mindenki mesél, nagyapa, nagyanya, apa, Gábor mindig ugyanott ugyanazt meséli. Ezek a mesék szimbolikusak, nem „jó történetek”, minden átkötés nélkül buzognak elő Simon Péter örök – elmúlt, jelenlevő vagy jövőbeli – jelene érzéki tapasztalatainak leírásából.

A térszerkezet zárt, a helyszínek vissza-visszatérnek, azzal, hogy a történetek és a történetmesélés helye összekapcsolódik, a hely is a mesemondás rituáléjának részévé, mitikus térré lesz. A szöveg fokozottan igénybe veszi az olvasót, szövete sűrű, koncentrált. Ebben a kaleidoszkópszerű időszerkezetben ugyanazok a történetfoszlányok más-más kontextusban bukkannak újra és újra elő, cirkuláris időrendben, a maguk időtlenségében és állandóságában. Az elbeszélés folytonossága és az elbeszélt idő megszakítottsága állandó feszültségben tartja a szöveget. Az elbeszélés nem célirányos, nincs minőség- és súlybeli különbség a történet „szerves” és „járulékos” elemei között, a narratív zsákutcák épp annyit nyomnak, mint a narráció.

A kis szimbolikus történések előrevetítik a nagy narráció történéseit, a szövegen végighúzódik valamiféle balsejtelem, ilyen például a lombház, az Éden szétdúlása, amely előrevetíti a szomszédok kilakoltatását vagy az elbeszélő, a gyermek intézetbe kerülését a nagyapa halálával, az apa árulásával és a nagyanya halálával. Nagyapa tanításából is egyre azt halljuk ki, ennek nem lesz jó vége, „a türelmetlenek boldogtalanok, mert mindig akarnak valamit, s mindig azt kapják, amit nem akartak.”(26.)

Visszatérő érzelem a hiányé, a várakozásé: „Az volt az érdekes, ha vártam valamire, akkor az soha nem történt” (13.)

A szövegben minden történetet, motívumot, jelet és dolgot az elbeszélő én gondolatfolyama fog egybe, bármikor bármi tetszésszerűen összekapcsolódhat és szétválhat, a történések és történelem az elbeszélő kvázi-gyermek személyiségén keresztül szűrődnek át. Minden impulzus egyenértékű, a szöveg asszociatív módon hömpölyög, a narrátor nem elbeszéli, hanem körbejárja a történést. Szűrés nélkül: a hétköznapi kellékek, történések mitikus, szimbolikus jelentőséget kapnak azzal, hogy vissza-visszatérnek nem csak az elbeszélés lineáris idejében, hanem egy örök időben is, mintha holmi környezetükből, kontextusukból kiragadott, talált tárgyak lennének, akárcsak a kastélyban talált titokzatos tárgyak, amelyek egyidőben régi történetek zárványai, és a születőben levő történetének kiindulópontjai.

Az elbeszélő hangja egységes, nem bicsaklik meg, a gyermek pozíciójából szól, de nem gyermekként. Ebből adódóan gyermeksége is szimbolikus: a gyermeki pozíció a felfokozott érzékelésé, arra való, hogy elhasznált és terhelt fogalmak helyett megszólaljon az értékítélettől mentes észlelés, körülírás, felidézhető legyen egy, a fogalmak előtti ártatlan állapot. Ezzel a gyermeki narrátori pozícióval ellentétez a nagyapa hangja, amelyben a fogalmak struktúrába ágyazottak. A nagyapa elbeszélésében az objektív esemény úgy válik szubjektív élménnyé, hogy már meglévő tapasztalati struktúrákba, egyéni szocializációs feltételekbe épül be.

 

Miért egy családregény, miért nem inkább egy családtörténet vége? A családtörténetek jellegzetes vonása az ismétlődés, rituális történetmondás, mitikusság. A mitizált múlt kijelöli a lehetséges jövőt, a múlt megválasztása a jövő megválasztása. A nagyapa teletüzdeli történetét olyan szófordulatokkal, amelyek a mitikus történetmesélés sajátjai: „Azért mondom, hogy emlékezzetek.” „Hát ne csodálkozz.” Az autoreferenciális címválasztás jelzi egyrészt, hogy a családtörténet elbeszélésének igen, a családtörténetnek azonban – éppen mert ideje körkörös - nem lehet vége, ahogy a könyvnek sincsen klasszikus értelemben vett, megnyugtató lezárása. Nádas mind könyve címválasztásában, mind pedig elbeszélői magatartásában, időszerkezetében érzékenynek bizonyul azokra a problémákra, amelyek a 70-es években az irodalom- és társadalomtudományok terén a levegőben voltak: a struktúra és egyszeri esemény dialektikája, a tapasztalat (mint jelenlévő múlt) és várakozás (mint megjelenített jövő) kölcsönös jelenbelisége, a beszéd egyszerisége a nyelv állandóságával szemben. Azért szerkesztette egybe, hogy ne válasszuk szét.

A szerző az 5K Központ Íróiskolájának hallgatója