ENGLISH











Hírek
Büki Mátyás írása Dragomán György: A fehér király című regényéről
Megosztás

2012. 02. 15

Dragomán György 1973-ban született, Erdélyben töltötte a gyerekkorát, 1988-ban települt át Magyarországra. Számunkra tehát, akik itt éltünk, bizonyos fokig egzotikus ember, éppen úgy, mint dr.Máriás Szerbiából, vagy Grendel Lajos Szlovákiából. Mivel valamennyiünket a Trianon–képződmény vesz körül, illetve zár el egymástól, a kisebbségben élő magyar írók műveit kicsit a voyeur kíváncsiságával is olvassuk.  


Az író regénynek nevezi ezt a 2005-ben megjelent könyvét, ám sokkal inkább meglehetősen lazán összefűzött novellák sorozatáról van szó. Egy fiú, családja férfiág-triászában az utolsó tag, kezdi el nekünk mesélni élete másfél évének történeteit. A nagyapa-apa-unoka hármassága alkotja a történet-füzér fundamentumát – egy apa-regény apa-motívuma, mondhatnánk – ám ahhoz, hogy egy regény számára szilárdabb alapot képezzen, mint amilyen, jobban ki kellett volna keverni az anyagot. Ennek hiányában az önmagukban egyébként nagyon erős és hatásos történetekből összerakott építmény roppant ingatag.  

A történet kezdetén még csak tíz és fél éves kisfiú apját a szeme láttára hurcolják el az államvédelmiségiek. Viszik a Duna-csatornához, (román Recsk, csak sokkal rosszabb). Ebben az apa-hiányos állapotban átéli azt is, hogy építőmunkások durva és mégis kifinomult pszicho-horror kísérleti alanyává teszik. Megpróbálják elhitetni vele, hogy édesapja hazajött a munkatáborból, mindjárt meg is láthatja, csak nehezen fog ráismerni, mert az arca, a szeretett apai arc, a fekete himlő következtében felismerhetetlenségig megváltozott, rémarc lett. Egy Csákány nevű építőmunkás játssza el az apa-imitátort, aki a regénynek egy későbbi fejezetében is felbukkan, ekkor azonban már nem kínzóként, hanem pótapai barátságossággal, őszinte érdeklődéssel fordulva a fiú felé. Mágiát is művel, tükör, kitépett hajszál és egyéb segédeszközök segítségével a kisfiú elé idézi-igézi a kényszermunkatáborban dolgozó édesapa képét. És az utolsó fejezetben az apa viszontláttatik.

Mivel az apa-, és tegyük most már hozzá, arc-motívum kidolgozatlan maradt, járulékossággá fokozódott le, a viszontlátás is kurtára fogott, puszta vizuális eseménnyé válik. Ráadásul kissé hiteltelen is: a nagypapa, a városka volt párttitkára, akit éppen fia ellenzéki tevékenysége miatt váltanak le posztjáról (kiesik a nomenklatúra gépezetéből) állami temetést kap, és erre az alkalomra a kisfiú apját – fiúi szeretet tárgyát - felhozzák a munkatáborból, hogy utolsó pillantást vethessen apjára, a volt párttitkárra. (Az, hogy ilyen emberséges gesztus a hatalom részéről lehetséges volt-e egyáltalán, a diktatúrák természetét ismerve, vitás kérdés, bár Csernobil idején talán már nem csak az adott kényszermunkatábor parancsnokának feudális-úri kénye-kedve kellett hozzá). Aztán ahogy hozták, úgy viszik is. Mindenesetre a fiú, szeretetétől hajtva, utána veti magát a rabomobilnak, amibe apját beletuszkolták. Ekkor az irodalmi szöveg kimerevített rajzfilmképpé válik, a könyv a szokványos ifjúsági filmek közegébe csúszik.. Ifjúi arc premier plánja, kitátott, kiáltó száj, feszült vonások, ádáz tekintet…„/…/ és akkor azt is tudtam, hogy mehet akármilyen gyorsan, úgyis utol fogom érni, utol fogom érni, igen, és a fejem fölé emeltem a feszítővasat, és úgy rohantam, egyre gyorsabban, egyre gyorsabban és gyorsabban és gyorsabban a rabszállító után.”

Nem tudjuk, nem álmodja-e mindezt a mesélő. És nem tudjuk azt sem, miért akkor a realista szemléletmód, ami az egész kötetre jellemző. Hiszen látjuk, tudjuk, amint a rabszállító autó sofőrje a visszapillantó tükörbe pillantgatva figyelmesen szemléli a fiút, lassít, gyorsít, megint lassít, vigyorog, kacag a többi államvédelmis is, hátra-hátra néznek, ki a rácsos ablakon, megböködik az apát, odanézz, micsoda tökös fiad van, aztán gázt adnak és eltűnnek az utcai forgatagban. Ha ugyan nem kapják el finom, ám meggyőző erővel még azelőtt, mielőtt futását megkezdené. Ez a befejezés azt a látszatot kelti, mintha ilyen egyéni akcióval le lehet győzni a diktatúrát, (igaz, a temesvári forradalom, ha távol van is, de már közeledik. Csernobil után vagyunk, az atombalesetre, mely megrázta a szovjet birodalmat, az egyik történet közvetlen módon utal).  

A könyv – ennek ellenére – mégis elfogadtatja magát az olvasóval, ugyanis azok a történetek, amelyek elszívják a levegőt a férfitriász-történet elől, minden figyelmünket és rokonszenvünket kiérdemlik. Ezekben komor, világvégi képet kapunk a romániai államszocializmusról, (arról, amelyik a többi szovjetblokkbeli országnál látszólag függetlenebb volt). Áruhiány, lelki és környezeti elhanyagoltság, mindenkire irányuló, mindenkitől kiinduló represszió, fenyegetés, erőszak. A hobbes-i állam-előttes társadalom rajza. Elgondolkodtató, hogy a totalitarizmusok, állampolgáraik gyötrésének, megalázásának, legyilkolásának magasan szervezett volta ellenére, a káosz színterei voltak. A mindenfelől előtörő erőszak a gyerekvilágot sem kíméli: a „háború” címet viselő fantasztikus történetben elemi erejű, gyilkos indulatok szabadulnak fel az egyik gyerekszereplőből. Dragomán csak sejteti, mi történhetett: „láttam, hogy a penge tiszta vér” – mondja a mesélő. Számunkra egyébként, akik Magyarországon éltünk az államszocializmus korában, érdekes látni, hogy a többségi-kisebbségi konfliktusok a gyerekek közösségeiben, utca, háztömb, iskolai osztály, nem érvényesül: együtt játszik román és magyar gyerek, s ha adott esetben véres nézeteltéréseik vannak is egymással, annak még nem a nemzeti hovatartozás az oka. 

A minden téren megnyilvánuló erőszak ábrázolásának egyik alapvető eszköze a könyv stílusa. A hosszú mondatok a nyugtalan, lihegő, megkínzott, körbe-körbepillantó üldözött ember-vad vágtató gondolait idézik. Van, hogy másfél oldalon keresztül várunk a mondat végi pontra, addig csak vesszők választják el a tagmondatokat.

Ez azonban csak technika, ennél sokkal fontosabb, hogy Dragománnak sikerült a gyermeki-kiskamaszi lelket is ábrázolnia, tehát a köznapok apró, de mégis gyilkos rémségeit, a gyermeki tudatnak a felnőttéhez képest másképpen működő gépezetén átengedve ábrázolni. A bellum omnium contra omnes víziója mellett – paradox ellentmondásként – az összetartó, -tartozó gyermekcsoportok, -bandák képe is szemléletes. Annak ellenére, hogy az emberség és az öntudat, a személyes autonómia és autoritás apró szigetekként fel-felbukkannak a regény lapjain – az egyik novellában például a kisfiú, egy tanár, fizikai fenyegetéssel nyomatékosított, parancsa ellenére maximális találatot ér el a lövészversenynek álcázott légóoktatáson – ezek a földecskék a kietlenség és reménytelenség óceánján csak még nyomorúságosabb és reménytelenebb helyeknek mutatkoznak, mint amilyenek.  

A Fehér király 2005-ben az író második regényeként jelent meg, számos idegen nyelvre lefordították, világsiker.

Értékes, elgondolkodtató alkotás. Bár valahol az ifjúsági lektűr és a komoly irodalom határmezsgyéjén áll, a Ceausescu-éra romániai viszonyairól, a szocialista korról szemléletes képet ad. És azt a komor gondolatot is felveti az olvasóban, hogy a világ talán még rosszabb lett, mint hatvan évvel ezelőtt volt.

Büki Mátyás az 5K Központ Íróiskolájának hallgatója.
Fotó: Bach Máté